Túl sok …

Mikor már azt hiszed, hogy végre kezd helyreállni a megszokott rend
Mikor már azt hiszed, hogy végre kaphatsz egy kaphatsz egy kis nyugalmat.
Amikor azt hiszed, hogy újra boldogság költözhet be a mindennapjaidba…

Akkor valami mindig akadály…. utadba áll… újabb nehézségeket állit eléd.

Egy apró könnycsepp, de mégis annyi seb kínjait rejti magában.
Egy fájó szív, mely már nem bírja sokáig…
Eg halk hangfoszlány, mely segítségért kiáltana, de túl gyenge ahhoz hogy bárki is meghallja.

Menekülö. El a világ elől… Messze, hol nem kell a fájdalmat megtapasztalnom.
De vajon létezik e ilyen világ? És ha igen, akkor az hol?

Apró fényeket keresek az égbolt végtelen mezején, mely egy járatlan ösvényhez terelne. Arra, mely elvisz arra a helyre, ahol megtalálhatom a boldogságot.

Nem bírom már sokáig, ki akarok innen törni. Túl sok nekem a teher már..
Túl sok a bántó szó, de ami ellensúlyozni a szeretet mértéke jóval csekélyebb.
Mikor azt hittem végre béke költözik be az életembe, szeretetet kaphatok akkor egy újabb csapást kaptam, mely már a gyógyuló sebeimet is feltépte újra.

Menekülni akarok. Lehet gyáva tett, de már nem birom ezt a súlyt amit cipelnm kell. Nem bírom azt amit el kell viselnem …

És cserébe mit kapok?
Csak újabb fájdalmas bántó szavakat

Azt az egy könnycseppet újabb könycseppek követik, melyek elvesznek földetéréskor, ahogyan én kezdek eltűnni , szürke foszlánnyá válni. A világ sötétjében nem találom a fényt, mely kivezetne a reménytelenségből.

Barát?

Barátnak vallja magát mégis arra vár hogy mikor tud hátbaszúrni
Barátnak vallja magát és kiismerve gyengéidet megsebez ott ahol a legjobban fáj.

Egy barátság lehet szeretettel teli és lehet hátsó szándékokkal tűzdelt.

De honnan lehet tudni hogy te melyiket is fogtad ki?

Talán ha jól kiismeri magát az ember a másikon?
Az sem biztos, hiszen lehet csak egy álca, egy álarc amit feléd mutat mely mögött egy igazi démon is lakozhat a megfelelő pillanatra várva.

De akkor mit is lehet csinálni?
Semmit… ha igaz barátra teszel szert akkor nem kérdőjelezed meg a bizalmát feléd, nem állítod válaszút elé, nem hibáztatod olyanért amiért nem is felelős…
És legfőképpen fel sem teszed magadban a kérdést hogy tényleg barát e

Nehéz döntés… de akaraterő kérdése az egész és hit…
Rendíthetetlen hit egy barát felé.

Remény és sötétség között

Még mindig csak újabb kérdések. Túl sok a miért az életben.

Vihar előtti csned uralkodik a tájon, túl nyugodt, túl békés minden.
Már kezdtem beleélni magam, hogy végre elvonulnak a viharfelhők a fejem felől.
De csak egy ámítás volt csupán az egész. Nem több mint puszta remények…

De minek nekem újabb remény?
A reményekkel nem fogok új életet kezdeni. Ahhoz tettek is szükségesek.
Nem is az új élet kezdésében van a baj, hanem az akadályokkal.
Nem tudom leszek e olyan erős hogy át tudjam őket ugrani, átszelni akár sebek árán is.
Már annyiszor próbálkoztam, de sosem értem el a célszalagot. Valami mindig visszarántott.

Talán nem készültem még fel rá…. de akkor mi értelme lenne az egésznek?
Mindig kap az ember lehetőségeket, csak ki kell használnia az életben…
Ám mivan akkor ha kihasználja de nem történik semmi változás?
Mivan akkor ha ugyanúgy a zord vihar a környezetét uralja továbbra is?
Mivan akkor ha nem tud szabadulni a fogságától a világnak, melyben már nem szívesen él tovább.

Egy új világot próbáltam magam köré épiteni, de összedőltek a falak körülöttem.
Széthullott mindaz amiért azt hittem érdemes tovább reménykedni.
De nem tudom van e értelme egy újabb remény köré szőni az álmaimat.
Van e értelme tovább bizakodni, várni a jobb jövő reményében…

Talán…

De nem tudom leszek e olyan erős hogy egy újabb világot fel tudjak építeni ami addig is erőt ad majd nekem a küzdésért
Már túl sok volt a harc… túl sok volt a kudarcokból… nem akarom feladni, nem ilyen könnyen.
Ám nincs indokom a tovább harcolásért sem. Nincs senki aki reményt nyújtana a sötétségben.

Talán…

Ha valaki jön és felnyitja a szemem, erőt ad a küzdésre…
Akkor talán már képes leszek egy újabb csatát megvívni a győzelem reményében….
De egyedül most kevés vagyok ehhez. Az önismeretem már bebizonyította, hogy szükségem van valakire aki támaszt képest nyújtani ebben a helyzetben majd.

Mostmár csak egy újabb kérdés merült fel…

Eljön valaha az aki magát a világot fogja  jelenteni számomra?

Egy megtévesztés volt csupán

Azt hittem végre boldog lehetek…
Azt hittem már nem kell félnem a magány fogságától…
Azt hittem újra beköszönt az életembe egy új korszak…

De sok az azt hittem….

Pontosan…. a hit egy alapvető dolog, de pillanatok lefolyása alatt megváltozhat egy tényező. Pillanatok alatt elveszthetjük azt a reményt ami éltetett minket a cél eléréséért.

Egy madár szállt el a színes ég alatt.
Varázsport hintett szemembe.
Kábultan magamhoz térve
Előttem állt a remény fénye.

Ám ez a fény csak egy álca volt… Egy megtévesztő álca…. Egy csalódást elkergető pajzs.
Ám ez a pajzs nem tart örökké. Miután kezdte elveszteni szilárdságát apró darabokra hullva a földre zuhant.
Ekkor muszáj volt felfednie magát a fénynek. De várjunk csak…
Ez nem is fény… A fényt is a páncél éltette… Ő már csak egy szürke alak, aki színlelt ámítással próbált elrabolni.

Időben felébredtem… időben észhez téretem még ahhoz, hogy megálljt tudjam parancsolni a tovább haladáshoz az úton. Nem akartam már vele tartani. A páncél varázslatossá tette, ám a nélkül már nem volt ugyanaz a személy. Megijedtem a valóságtól…. Ő nem az, akit én meg akarok ismerni… ő csak egy mű személyiség volt.. Belőle nem kérek

Ott hagytam… a mező közepén… újra visszatértem abba a birodalomba, amelyben eddig is éltem.

Várva, hogy jöjjön egy újabb fény, akit már nem csak a páncélja éltet, hanem a pajzs alatt is ugyanolyan varázs lakozik.

Újabb esély, új világ

Mikor már azt hittem végleg feladhatom a reményt….
Mikor már azt hittem nincs kiút innen…
Mikor már azt hittem teljesen elvesztettem az uralmam a világom felett

Mint egy áramütés…

Mint egy égből jövő villám melyet a fa minden szilánkjával megérez.
Mintha valami szétoszlatta volna fejem felett a sötét fellegeket.

Ráébredtem egy új világra… Felfedeztem azt a rejtett zugát, melyben még nem jártam, nem is tudtam róla.
Pedig szebb mint azt el tudtam volna valaha is képzelni…
Egy új menedék, egy új esély.

Nem … nem találtam még meg azt aki visszaránthatna a magány világának rabságából.
Ám találtam egy új esélyt a jobb életre, a jobb világra, a szeretet érzésének kiteljesedésére.

Itt volt végig az orrom előtt, csak nem vettem észre. Talán nem akartam? Vagy talán ennyire vak lettem volna? Talán ennyire elhomályosította a tudatom a remény szikrájának folyamatos halványodása?

Nem tudom… nem tudhatom… de nem is érdekel…

Amit most tapasztalok az sokkal de sokkal jobb, mint egy világban élni, ahol már a létezés tudatát is néha megkérdőjelezik az emberek irántam…. Ez a világ észrevesz. Mégha nem is mellettem vannak, tudom, hogy ők nem csak egy újabb fantázia lények, akik próbálnak kimenteni a zűrzavarok rengetegéből.

Ők valósak, ők igaziak, ők biznak bennem. Énis bizok bennük…

Örökre…

Ments meg

ELÉG

Már unom, hogy mindenki csak kétszínűsködik…. már unom, hogy alig van akiben meg lehet bízni…. mi értelme így egy barátságnak?

Szabályok, amiket szeretünk megszegni…. de nem csak azért vannak, hogy legyen mit megszegni. Valami okkal kellett hogy szülessenek. Ha értelmetlenek lennének és feleslegesek, akkor felesleges lett volna kitalálni is őket. Ha már annyira meg akarjuk szegni a szabályokat, akkor azt mértékkel tegyük, hogy annak ne legyenek nagyobb következményei, ne ártsunk vele senkinek sem.

DE hiába…

Ki akarok szabadulni ebből a zord és félelmetes valóságból. Az álmaimmal akarok élni, menedéket keresni bennük. Tudom, hogy ők megvédenének, megóvnának a valóság torz szülöttjeitől…
De hiába… nem válaszol, hiába hívom…

Vajon lesz e aki felfigyel rám?
Vajon meghallja e valaki a hangom?
Vajon kiránt e valaki a sötét birodalom fogságából?
Az álmaimban bízhatok… de azok álmok és nem valóság… nem menekülhetek örökké az álmok menedékébe.
Nem védhetnek meg örökkön örökké. Az ő pajzsuk sem sziklaszilárd, időt álló. Folyamatosan kopik a felszínük… csoda hogy egyáltalán eddig kibírta…

Szeretném, ha valaki megmentene.
Szeretném, ha valaki kirántana innen
Szeretném, ha valaki átölelne
Szeretném, ha valaki SZERETNE!

Ám ezek vágyak, álmok…

Vajon lesz aki megment?

Vajon te segítesz?

Rossz alku

Elhalkul a a zene… tompa hangok… különválik a külvilág és a gondolataim.
Csak apró zajokat ézékelek… eltörpülök a világhoz képest.
Túl sok a zavaró tényező… túl sok erősebb akarat.
Kicsi vagyok hozzájuk képest, nem vehetem fel a harcot velük, hisz alulmaradok.
Már csak úgy léetezek itt , a valkóságban mint egy árnyék. Élem a mindennapjaimat, mint egy gép. Minden nap ugyanaz, egyik nap sem különb a másiktól. Már észre sem veszem a napok múlását, túl monoton már minden. Engemsem vesz észre a tömeg. Átgázolnak rajtam, levegőnek néznek. Aki felfigyel rám, az nem tud mit tenni. Kevés vagyok hozzájuk képest. Elvesztem egy világban, ahol már csak egy szürke árnyék vagyok. semmi több!

Egyedül maradva a tömeg közepén… belefáradva a harcba. Ha többet úgyse kaphatok, akkor már mire is számítsak?
Egyszer talán valaki észrevesz… visszaránt a sötétségből. Megfogja a kezem és nem engedi, hogy elragadjon az egyszínű másvilág.

Most csak egy falevél vagyok, melyet a szél ide-oda sodor. Nem találom magam… nem találom az utat, amely elvezet oda, ahol valaki lehetnék. Nem egy alak a rengeteg árnyékban… nem egy idegen, kit árnyékként kezelnek.
Az akarok lenni akit észrevesznek, akivel törődnek, akinek kimutatják, hogy szeretik. Akit nem hagynak magára a világ sűrűjében. Aki ér annyit az emberek szemében, hogy karon ragadják. Akit valaki őszintén szeret és visszarántja a magány birodalmából.

Egy apró könnycsepp. Talán a remény megmaradt még, de a könnycseppel elvesztettem a hitem. Ahogyan földet ér és szétoszlip a padlón, elveszik a rengetegben úgy fogom eltűnni én is… elsodor az ár és nincs aki visszatartana…
Egyedül a tömeg közeépn távoli barátokkal, kik most nem segíthetnek…
Akik itt vannak és “barátok” sorsomra hagytak… csak akkor kellek nekik, ha baj van, mint egy bábut ide- oda mozgatnak. Vannak érzéseim, de ezzel nem foglalkoznak.

Mire is számítottam!

Nem akarok beletörődni, nem akarom elfogadni, de akkor sem fognak többre tartani. Pedig én nem csináltam semmit …

Miért ezt kapom cserébe a szeretetemért?

Megéri?

Azt httem mindenem megvan
Azt hittem minden valós
Azt hittem nem vagyok egyedül
Azt hittem nem állok magányosan a sötétségben
Azt hittem fogja valaki a kezem
Azt hittem még lehet egy szebb jövő
Remények sorakoznak fel szívemben
Várva, hogy valóra válhassanak.

Remények, melyek nem tudom, hogy teljesülhetnek-e
Remény, mely igaz barátot keres
Remény, mi igaz szerelmet hoz
Remény, mi bologsággal jutalmaz
Remény, mi szebb jövőt hoz.

Elfolytott vágyak és remények…

Tudom, hogy lehet jobb, de a remény szikrája kezd veszteni fényéből
Tudom, hogy semmi sem lehetetln, de hitem kezd megrendülni
A fény és a hit…
Már nincs úgy jelen az életemben mint maga a szenvedés
Fáj, hogy ez a sorsom,
Fáj, hogy ilyen könnyen feladom
Fáj, hogy nincs erőm küzdeni
Fáj, ahogy a testemen sebet ejtenek a sors szilánkjai

DE megéri még küzdeni?….

Felesleges küzdelem

Sűrű köd lepte el a tájat.
Nem látok tovább az orromnál szinte.
Nem félek, már nincs mitől.
Csak a magány birodalmába hatoltam be.
Csábító hangjának nem tudtam már ellenállni.
Rám is lecsapott és magával ragadott.
Nem tehettem mást vele tartottam.
Nincs mi ott tartott volna már….

Csak egy kies és kétszínű világot hagytam magam mögött. Egy világot, ahol nem becsülik meg a másikat. Ott tesznek keresztbe az embereknek ahol csak tudnak, minden lelkiismeretfurdalás nélkül is akár. Álszent barátok tömbkelege…

Nincs szükségem erre az életre. Megelégeltem a nyomást, ami mind felém áradt a környezetem lángjaiból.

Talán túl korán adtam fel. De már nincs is vissza út … és nem is akarok visszamenni…. ne mentsen meg inkább senki….

Itt egyedül, a magány szigetén
Nincs ki újabb sebet ejtene rajtam
Ott már nincs menedék. Nincs vigaszt nyújtó kar…
Engedtek kezem szorításából és az örvény magával ragadott.
Nem nyúlt utánam senki….
Nem vette észre senki…

S az árnyék eltűnt a sűrű ködben….

A hit…

Újabb és újabb kérdések… de egyikre sem tudom a választ.

Akkor egyáltalán minek gondolkodni ezeken? Én magam sem tudom miért teszem…. talán, mert olyan dolgokról van szó amelyek nap mint nap fejtörést tudnak okozni az embernek.

Létezik egy szó, melyet mindenki másképpen értelmez és fog fel.
Nem…. nem a szeretetről beszélek most.
Hanem a hitről….

Lehet hinni egy felsőbbrendű lényben,
Lehet hinni egy szebb jövőben
Lehet hinni egy barátban
Lehet hinni egy képzeletbeli világban
Lehet hinni, hogy még minden jobb lehet…. és még nagyon sok mondatban kifejthető, hogy miben is nyilvánulhat meg a hit.

Azt hittem, már ennél csak jobb lehet
Azt hittem, több baj már nem érhet.
Azt hittem végre én is mosolyoghatok
Azt hittem végre én is boldog lehetek….

Tévedések sorozatába estem…
Semmi sem olyan amilyennek gondoltam. Talán túlzottan elragadott már a képzeletem és egybeolvadt a valósággal.
Talán a remények, a vágy a jóra elragadott és késő eszméltem fel.
Mára már minden világos. Már minden tisztává vált.

A kép kitisztult, csak a táj maradt
Egy üres táj, melyet a szél ural
Egy erő lakik itt, mely vágyik az újra
A változásra, mely életre kelti a kies tájat.

Már nem bizok a lehetetlenben. Nem haltak ki a reményeim, csak a világ torzult arcát látva rájöttem a tényre, hogy nem elég a remény, a hit… szükség van akaratra, kitartásra és erőre!!!